2010 Bosznia Hercegovina  -  Montenegró  motoros-túra

(További képek a túráról a http://myriders.atw.hu/ oldalon.)

2010 augusztus 27-én (szombat) Keszthelyről indultunk az eredeti 3 motorosból sajnos megint csak ketten.

Kawasaki ZR- 400      1994    naked bike                              Andris             27

Yamaha TDM -850     1995    öszvér de jól megy           jómagam , Levi        50

Úgy gondoltuk kb. szeptember 04, vagy 05-én, tehát 7-8 nap múlva fogunk hazaérni. A tervezett útvonal lazán Barcson keresztül Horvátország, Gradiska-nál belépünk Boszniába, majd irány Montenegró, és egy hasonló párhuzamos útvonalon majd hazajövünk.

Mindjárt Kéthelyen a Bajnokmotor üzleténél megálltunk. Vízálló kesztyű kellene Andrisnak, nekem pedig valami a bukóm plexijére, mert nagyon párásodik. Mindent kaptunk. Sisakot, esővédőt a bakancsomra, és Andris is beruházott egy vízálló kesztyűre. Böhönyén az útépítéssel összefüggésben bővítették a kereszteződést, ezért ideiglenesen kiszedték az jelzőtáblákat.

A saját bambaságomnak köszönhetően Barcs helyett Nagykanizsa irányába mentem. Ott is van a határ felé vezető út, csak nem az amit mi kerestünk. Jól kezdődik a túra. Már az első néhány kilométeren eltévedek. Megfordultunk, és Kaszó pusztán keresztül átvágtunk Nagyatádig, majd Barcsig.

Bosznia Hercegovina

Az első nap végig szakadó esőben teljesítettük a Keszthely Bosznia Jajce távot. Többször bőrig áztam. Az esőruhám a sok használattól csak külsőre emlékeztetett esőruhára.

Boszniában a Vrbas völgyében a hegyek közötti szerpentines úton haladtunk Banja Luka, és Jajce irányában. Az út jó volt. Az eső ellenére a forgalom nem volt éppen gyér, és a sok teherautó, és egyéb jármű előzése sem volt mindig problémamentes a szerpentines úton.

Mindketten új gumikkal indultunk neki a túrának. Nekem a Dunlop TrailMax félterep gumik az esőben egy kissé csúszkáltak, de a megfelelő guminyomás beállítása után egészen jól viselkedtek. Később Boszniában okoztak újabb meglepetést, amikor a fehér festésű útburkolati jeleken kezdtek csúszkálni. Horvátországban, és Magyarországon nem tapasztaltam ilyesmit, pedig ott is végig esőben motoroztunk. Ha az ember tudja mire számítson együtt lehet élni efféle problémával is. Ezután a vizes burkolatjeleken mindig óvatosabb voltam. Száraz időben a Dunlop TrailMax kitűnően viselkedett.

Sötét volt mire az ismét szakadó esőben Jajce-ba értünk. Gyorsan kerestünk egy kempinget, ahol szerencsére volt kiadó apartman is. 30 EURO-ért kibéreltük kettőnknek egy éjszakára. Lemálháztunk a mocikról, és a kis konyhában nekiláttunk a konzervmelegítésnek. A kis apartmanból rögtön csatatér lett.

Mindenütt szétteregetett száradó holmik. A rezsóval próbáltunk egy kissé befűteni. Vészhelyzetre, lehűlés ellen mindkettőnknél volt egy kis forró teába való hazai kerítésszaggató, ami most nagyon jól jött. Érdekes módon másnap semmi bajom nem volt, a megfázást sikerült elkerülnöm.

Második nap (vasárnap) reggel felhős, esőre álló időre ébredtünk. Szerencsénkre a szél a felhőket elfújta, a nap is kisütött, és úgy 11:00-ig majdnem minden ruhánk nagyjából megszáradt. A bakancsom nedves maradt, de majd megszárad menet közben. A néhány még nedves holmit a mocin a csomagok tetejére kötöztem. A menetszél meglobogatta őket, és az első 30 Km után már szárazak voltak.

Megnéztük a Jajcei vízesést, és a város szélén a kis vízimalmokat. Jajceban szembesültünk először a kéregető gyerekekkel, fiatalokkal. Később láttam őket együtt, gyakorlatilag pénzszerző bandába tömörültek. Egy idősebb nő vezényelte őket. Elég szemtelenek voltak, ezért a vízesésnél nem mertük hosszabb ideig őrizetlenül hagyni a motorokat, csomagokat. Végül egy szlovén kirándulócsoport buszvezetője aki mellettünk parkolt, szemmel tartotta a gépeinket míg mi elcsavarogtunk egy kicsit. Később, a nálam már jól működő német-angol-orosz keveréknyelven elbeszélgettünk. Tőle tudtam meg hogy Tito marsall az egyik ott látható házban kiáltotta ki Jugoszláviát, és valahol arrafelé is született. Összefutottunk egy magyar Buszvezetővel aki rábeszélt bennünket a kis vízimalmok meglátogatására. Megérte.

Az időjárás kimondottan kellemesre fordult. A következő célunk az állítólagos boszniai piramisok megtekintése volt. Egy Amerikában élő, de bosnyák születésű amatőr régész üzletember fedezte fel őket  a Sarajevo-tól északra fekvő Visoko falu mellett. A piramisok a hegyek között földdel fedetten erdővel borítottan rejtőzködnek. A három nagyobb piramis szabályos háromszöget alkotva helyezkedik el. Mindegyiknek legalább három oldala állítólag szabályosan a fő égtájak felé tájolt. A tudósvilág kétségbe vonja a felfedezés valódiságát. Kíváncsi voltam.

A bosnyák állam csak az úgynevezett Hold Piramisra adott eddig feltárási engedélyt. Ezt látogattuk meg. Egy EURO volt a belépő. Ezért az összegért motoros ruhában megmászhattuk a hegyet, megcsodálhattunk néhány gödröt. Megállapítottuk hogy geológiai bemutató helynek a helyszín inkább alkalmas mint piramisnak. Laposkővé kövesedett réteges üledékből áll az ásatások helyén a hegyoldal. Szinte bárhol található rajta olyan vastagabb töredezett laposkő réteg amit úgy lehet kibontani, mintha valami emberkéz alkotta közel vízszintes járda lenne. Kár. Én nagyon szerettem volna piramist látni a dologban, de nem sikerült. Az idő szép volt, a táj gyönyörű, a hegy meredek, tehát most belülről ázott át a motoros ruha.

Elindulunk Sarajevo felé. Sötétedett. A kiszemelt kemping felé vezető út, és a híd le volt zárva. Behajtottunk a lezárt szakaszra, és találtunk egy hotelt. Az 50 Eurós árat lealkudtuk 40-re, belső motortárolással, és reggelivel. Az előző esti olcsó apartman után a drága hotelszoba igen csak silánynak tűnt. A motorok viszont a fedett, zárt kerthelységben kaptak helyet, és a személyzet is barátságos volt. Mi voltunk az egyetlen vendégek.

Harmadik napunk (hétfő)  reggelén a nem éppen bőséges hotel reggeli, és a hozzá járó kávéscsészényi tea után, továbbra is éhesen elindultunk a városba, hogy esőruhát vegyünk nekem.

Szarajevóban nem sokat nézelődtünk, hanem elindultunk Foca felé, és onnan a Bosnyák-Montenegrói határra.

Útközben most is sok volt a kivilágítatlan alagút. A kinti verőfényes napsütésből az alagútba hajtva a motor fényszórójának nyomát sem láttam. Egy kissé segített a fehér festésű záróvonal, ha éppen látszott. Szinte elveszítettem az egyensúlyomat. Óvatos lettem. Az alagutak előtt lassítottam, és hunyorogtam, hogy a szemem előbb alkalmazkodjon a vaksötéthez. A környezet magyar tájhoz szokott szemnek csodálatos, és romantikusan vad. Hegyek, meredek sziklafalak, a völgyekben szorosokban patakok, és tavacskák mindenütt. Vízben sziklában nincs hiány.

A táj és növényzet egészen más, mint a hozzánk közeli Ausztriában. A sziklákon a fák gyakran csenevészek, vagy kis növésűek. Nyoma sincs az Alpokban megszokott óriásoknak. A füvek zöldek, de a szikláknál inkább zöldes-barnás csomókban próbálnak túlélni. Az utak mentén gyakoriak a kőomlásra, alagutakra, és sebességkorlátozásokra figyelmeztető táblák. Az út minősége is gyakran drasztikusan változó. Nem lehet könnyű a sziklák és hegyek között légvonalban 60 Km-re lévő települések összekötése, amikor a valóságban 120 Km szerpentines, alagutakkal, viaduktokkal  hidakkal teletűzdelt utat kell építeni.

A Montenegrói határ felé közeledve az út egyre szűkült. A végén már csak a nálunk egy sávnak számító szélességűre, majd még keskenyebbre fogyott. A burkolat minősége, a gyakori éles, és hajtűkanyarok, a szembejövő forgalom nem gyorsította a haladásunkat. Gyakori szituáció volt, hogy egyik oldalunkon sziklafal, a másikon szalagkorlát nélküli omladozó útpadka, elöl pedig mondjuk egy teherautó jön velünk szemben az egy sávnak is keskeny útszakaszon. Motorral megoldható helyzetek voltak, de személyautóval már nem szerettem volna így közlekedni.

A határátkelő közelében fotózni tilos. Andris gépéből ki is töröltették a környéken készült képeket. Mindezt udvariasan, barátságosan tették még a Bosnyák oldalon. Itt kérték egyetlen egyszer a kilépéskor a gépjármű biztosításról a zöldkártyát. Erre a hat határátlépés során sem előtte sem utána nem volt többet szükség. Általában a magyar Személyigazolvány láttán csak intettek, és mehettünk. A sisakot soha nem vetették le velünk. Legfeljebb csak az okmányt ellenőrizték. Kellemesen csalódtam.

Montenegró

A gyors határátlépés után, a határtól a Piva folyó völgyében  egészen, a Pivát átívelő hídig egy idegen motoros kollégával együtt döntögettük a gépeket a szerpentineken. A híd előtt egy kis szűk parkoló öbölben ő is beállt velünk. Egy kis fotózás, és cigizés közben, a már profira fejlesztett Orosz-Német-Angol keveréknyelven elmesélte, hogy Montenegrói a közelből, és mos éppen Romániából egy motoros találkozóról tart hazafelé. Büszkén mutatta 1996-os kifogástalan állapotú, csiri-viri szerinte old-timer 900-as Yamaháját. Ha az ő 96-os gépe old-timer, akkor mi az én sokat látott 95-ös TDM-em, vagy Andris 94-es Kavája? Meghívott magához, de nem fogattuk el mert szerettünk volna továbbmenni. Sajnáltuk, mert barátságos szimpatikus fickó volt. Gondoltuk visszafelé benézünk majd hozzá, de ez elmaradt.

A Piva folyó vize érdekesen zöldes egy kis türkiz beütéssel. Színárnyalata állandóan változik a napfény erősségétől, szögétől, az árnyékoktól, befolyásolják a látványt az éppen tükrözött felhők, hegy oldalak, és a növényzet színei is. A valóságban sokkal szebb mint a képeken.

A hídon fotózgatva szóba elegyedtünk egy fiatal olasz párral. Nemrég  jöttek el Magyarországról. A sziget fesztiválon voltak.

Folytattuk utunkat az alagutak, szerpentinek és éles kanyarok birodalmában, a hegyek között Niksic felé.

Niksic után Vilusi irányában az eddig is csodálatos táj valami még szebbe ment át. Lankás füves-köves hegyoldalak, meredek sziklás hegyek a hófehértől a sötét szürkéig minden árnyalatban, kis ragyogó kék beltenger apró szigetekkel, és az égen kúszó békés, vagy éppen gomolygó felhők kísérték utunkat. 

Szerettünk volna a Kotor-i öböl felé déli irányba fordulni. A GPS szerint megadott útvonal a hegyek között egy közel járhatatlan köves kecskecsapányira szűkült. Visszafordultunk.

A következő elágazás egy épülő új út volt déli irányba. A helyi parasztember szerint már megépült és jól járható. Egy két jármű be is fordult rá a szemünk láttára. Még le volt zárva, de csak úgy, hogy a járművek azért behajthassanak. Elindultunk rajta mi is. A festés még hiányzott az útról, de kiváló minőségű két sávos út volt. Az előttünk haladó személygépkocsik az út mentén a lakókonténereknél az útépítő gépek telephelyén leparkoltak. Most már egyedül mentünk tovább. Nagy fékezés. Az aszfalt elfogyott. Lehengerelt murvás útalapon folytattuk utunkat most már sokkal lassabban. Már közeledett az este.

Egyszer csak a murvás szakaszt durva köves útalap váltotta fel. Aztán az is egyre durvább lett. Megálltunk tanakodni. Nem sok kedvünk volt visszafordulni és újra végigkínlódni a már megtett kb 15-20 Km-es burkolatlan útszakaszt. A GPS légvonalban tőlünk nem messze falvakat jelzett a hegy túloldalán. Oda kellene valahogy eljutni. Megjelent egy zárt kisbusz. Rácsokkal az ablakán. Egy rabszállító. Elsöpört mellettünk, csak úgy porzott. Kb egy Km-el előttünk lefordult a töltés jobb oldalán. Ott valami lejáratnak kell lennie. Utánamentünk, és néhány kilométer  nehezen járható szakasz után beértünk egy faluba. A falu közepén át egy elfogadható út vezetett déli iránya. A helyiek szerint jól járható, és a Kotor-i öböl felé vezet. Nekivágtunk.

Egyre jobb lett a burkolat minősége, és az út is egyre szélesedett. A végén kiváló minőségű kétsávos úttá változott. Időközben már ránk esteledett. Elértük a Kotor-i öböl feletti hegyeket. Egy kis fotózás után leereszkedtünk a szerpentinen, majd Bijela-ban  fejenként 7 EURO-ért találtunk egy kempinget.

A 7 EURO-ért az öböl partján a kavicsos területen állíthattuk fel a sátrainkat egy kerti lámpa közelében.

Gyorsan nekiláttuk vacsorát készíteni a konzervkészletünkből, mert közeledett a vihar. Ami közeledik, az ide is ér. Még nem végeztem a kajával, mire feltámadt a szél, és elkezdett esni. Az éjszaka a vihar a hajtások mentén több helyen széttépte öregecske sátramat. Törölközővel itattam fel a vizet a sátorban,  és csavartam ki a sátron kívül. A holmimat a felfújt matracomra polcoltam, hogy minél kevesebb víz érje. A viszontagságok ellenére jól megúsztam a vihart. Inkább csak én áztam el, persze kapott a holmim is. Nem panaszkodom, én kerestem a kalandot. A vihar szüneteiben még aludni is tudtam.

Negyedik napunk (kedd) reggelén a kemping tulaja érdeklődött, hogy rendben vagyunk-e, mert a recepció melletti két sátorból minden iratot pénzt elloptak az éjjel. A rendőrség már a kempingben volt. Ebben a megvilágításban már áldottam a vihart, hogy ébren tartott az éjjel.  Montenegróban, és gondolom az EU-n kívül máshol is viszonylag nagy érték az Uniós irat.

Úgy 10:00-ig szárítgattam a holmimat az akkor még felhős időben, Összeragasztottam a sátor szakadásait, majd elindultunk a part mentén Kotor felé. Útközben fotóztunk, bámészkodtunk. Volt mit. Mintha egy más világba csöppentünk volna. Előző éjjel ez még nem látszott. Az ég már kitisztult, a tenger ragyogó kék, mint a képeslapokon.

Pálmafák, az öblöt őrző sziklás hegyek, helyenként hófehér sziklák, éles kontrasztok, és jó kedélyű emberek. Kotor valamikor a Monarhia hadikikötője volt.  Kotorban a pálmafás parton egy kerthelységben néhány percre kipróbáltuk a tűző napon milyen érzés itt gazdagként üldögélni. Rendeltünk egy kólát és pizzát. Nem volt drága, de pár év múlva nem hiszem, hogy itt megteheti ezt az átlag magyar.  Igen csak kezdik felkapni ezt a helyet.

Pálmafák, üldögélés a napon nem éppen motoros gatyára tervezett szórakozás. Mikor már szó szerint ömlött rólunk a víz továbbálltunk. Ha már ott voltunk, az öböl túlsó felén egy szálloda kis strandján, úri módon megfürödtünk a tengerben.

Mire elindultunk, már megint folyt róluk a víz. Így már érthető, hogy miért engedik meg itt a bukósisak nélküli motorozást, és miért nem viselnek a helyiek motoros védőruhát. Felkapaszkodtunk az öböl feletti hegyekbe, és onnan csodáltuk tovább a látványt egyre magasabbról.

Hajtűkanyarban, szűk utakban itt nem volt hiány, sohasem fogytak el, de megérte. Célba vettük a Lovcen Nemzeti Parkot. 

Kiderült, hogy Andrisnak kifogyóban a benzinje. Az út menti árus srác némi szeszes árú vásárlás után felvilágosított, hogy a legközelebbi kút vagy 30 Km-re van innen. Rossz hír, de ha kell majd leszívunk az én mocimból.

Újabb hajtűkanyarokkal tűzdelt egysávosnál is keskenyebb hegyi kétirányú forgalmú úton felküzdöttük magunkat néhány pofátlan luxusterepjáróssal szemben a  LovcenNemzeti Park csúcsán található Njegosev mauzóleum lábához. Néhány szembejövő terepjáró, és néha a személyautók is olyan erőszakosan közlekedtek, mintha ott sem lennénk. Az erősebb kutya.. elvét követték. Többször simán leszorítottak az útról.  A mauzóleum parkolójába érve rádöbbentünk, hogy itt bizony még vár ránk egy pár száz lépcsőfok felfelé a csúcsig. Ha már ott voltunk meg is másztuk. A nagytiszteletű szentember mauzóleumát jó magasra helyezték. Kemény zarándok út feljutni hozzá. Nem éppen tinédzser korú dohányos tüdőm, és lábaim hiányos oxigénellátása többször megállásra késztetett, de végül feljutottam. Megérte. Fenn voltunk a helyi „ Világ Tetején”.

A kilátás Pazar volt. Mintha repülőgépben ültem volna a hegyek felett 1500 méteren. A levegő kristálytiszta. Az égen vonuló felhők, és a napfény tánca, a fenn töltött fél óra alatt, folyamatosan más színárnyalatba öltöztették a környezetet. Állítólag tiszta időben innen látni lehet az olasz partokat. Mi nem láttuk.

A nap melege, és a gyenge  szellő megszárította csutakos ruházatunkat. Visszafelé már könnyebb volt a lépcsősoron leereszkedni. Egy nyolcvan év körüli helyi nénit két fiatal lány karolva kísért le. Lehet, hogy ő, mint helyi hegylakó, megállás nélkül jött fel?

A parkolónál lévő emléktárgy üzletben vettem egy kanárisárga Montenegró térképe pólót az  elázottak pótlására. Elég lütyőn festettem benne, de száraz volt.

Legurultunk egy másik hegyi szerpentinen Cetinje-be tankolni. Andris lefelé szinte nem is használta a motort, csak a köztes emelkedőkön. A tankoláskor kiderült, hogy a tank nem csak a műszer szerint, hanem gyakorlatilag is száraz volt. Lehet, hogy csak a porlasztó úszóházban maradt egy leheletnyi benzin, ami eddig elhozta. Szerencsénk volt.

Éjszakára szerettünk volna eljutni a tengerparti Budva-ig. Belehúztunk. Alig álltunk meg közben egy-egy szusszanásra. Már sötét volt amikor elértük a Budva feletti hegyeket. Egy ideig próbáltuk fotózni a sötét hegyoldalról az alattunk kivilágított város fényeit, majd továbbálltunk szállást keresni.

Budva peremén a város feletti hegyoldalban találtuk utunk legjobb apartmanját. Totál fel volt szerelve. A háziak nagyon barátságosak voltak. Kis pénzért szerencsés fickóknak éreztük magunkat annak ellenére, hogy egy csomó lépcsőt kellett megmásznunk a holminkkal, mire a legfelső emeletre értünk a teraszosan eltolt hegyoldalnak simuló épületben. Este a teraszról elkápráztattak bennünket a város fényei, reggel a kilátást csodálhattuk a gyönyörű kék tengerre.

A hely annyira megtetszett, hogy már azon tanakodtunk, feladjuk a további vándorlást, és ott töltünk néhány napot. Persze a kalandor vér nem hagyott nyugodni, így másnap reggel tovább álltunk.

Ötödik napunk (szerda) reggelén, miután lecipeltük holminkat a keskeny, járda nélküli utcára, és felmálháztuk a mocikat, megpróbáltunk úgy elindulni, hogy a kanyar mögül előbukkanó kamionok ne sodorjanak el. Épp hogy csak sikerült. Ez inkább véletlen szerencse volt mint a mi ügyességünk. Nem szeretnék naponta kocsival erről a helyről munkába indulni. Lehet, hogy az itt lakókkal még a biztosító sem köt életbiztosítást?

Délelőtt tovább motoroztunk a tengerpart mentén déli irányba. Tátottuk a szánkat, csodáltuk a magyar szemnek gyönyörű környezetet, és kattintgattuk a fényképezőgépet.

Kívülről megnéztük a gazdagéknak fenntartott  S.V. Stefan szigetet, majd kerestünk egy szabad strandot, egy újabb fürdőzéshez. A nap ragyogott, de az erős szél szép méretes hullámokat keltett. Andris kiúszott a bójákig, és vissza, hogy remegő lábakkal elújságolja, kikészült.

Én csak félútig úsztam be hintáztattam magam az akkor már még nagyobb hullámokon, és tapsot kaptam a parton napozóktól, mikor a tenger partra vetett. Siralmas látvány lehettem ahogy a hullám végigszánkóztatott a parton, és telepakolta apró kaviccsal a fürdőgatyám. Meghajoltam, majd elegánsan megszabadultam a kövektől, és emelt fővel távoztam. A tengerben ekkor már csak egy-két elvetemült vízimádó úszkált.

Egy orosz kissrác a motorjainknál addig bömbölt, cirkuszolt a szüleivel, míg az anyja meg nem kért bennünket, hogy a motorokra ülhessen a gyerek. Persze, szívesen megengedtük a kiskölyök jövendő motoros kollégánknak egy-egy fotó kedvéért.

Folytattuk utunkat a part mentén, majd Petrovac után egy jó hosszú alagúton át a Skadarsko Jezoro Nemzeti Park (madárrezervátum) felé vettük az irányt. A Skadari tó Montenegró legnagyobb tava. Albániával osztoznak rajta.

Némi nézelődés után, a fővároson Podgorica-n keresztül tovább siettünk a Tara folyó kanyonja, és a Durmitor fennsík felé. Podgorica-tól északra a hegyvidék megint egy kicsit más arcát mutatta. Szélesebb völgyek, kisebb fennsíkok váltakoztak meredek, félig kopár sziklafalakkal határolt hegyszorosokkal, ahol kivilágítatlan alagutakban, és szerpentinekben igazán nem volt hiány.

Az biztos, hogy az ilyen kanyarokkal tarkított vidéken a moci gumiköpenyei nem tudnak kockásra kopni.

Megálltunk egy gyors kajára egy út menti kis kőépületnél. Elég patinásnak, és egyszerűnek tűnt. Azt gondoltuk, itt valami csudajó helyi specialitást fogunk kapni. A specialitás tényleg helyi volt. Lassú kiszolgálás, nem egészen százas olasz fickót játszó helyi fiatalember tulaj, ócska kaja, magas árak. Nagyon csalódtam, szerencsére ilyesmi sehol máshol nem fordult elő velünk.

Sötétedett , mire elértük a Tara folyó vidékét. Mojkovac előtt stílusosan a Tara Motelben szálltunk meg. A szoba ára két főre összesen 20 EUR volt. A motorokat a bejárati ajtó elé a reflektor fényébe parkolhattuk. A NonStop üzem miatt állandóan szem előtt voltak. A motel mögött csobogott, zuhogott az ott még nem túl bő vizű Tara, melynek hangját időnként a völgyben a motel mellé települt fűrésztelep visító gépei kísérték. Lehet, hogy ezért írták ki a motelra, hogy  „For sale”. Tekerjünk sálat a fülünkre? Szerencsénk volt, hogy nem volt éppen nagyüzem a telepen.

A hatodik nap (csütörtök) reggelén először Mojkovac-ból rossz irányba mentünk vagy 30 Km-t, mire kezdett gyanússá válni a dolog. Az elázott GPS-re csak feltételesen kb. 1-2 percre hagyatkozhattunk, mert folyton kikapcsolt. Szóval, hátra arc, vissza Mojkovac-ba, majd irány a Tara kanyon, és a Durmitor fennsík.

Szerpentin, hajtűkanyar, tehén az úton, birka az úton, hajtűkanyar, szamár az úton, kanyar, szénásszekér, kanyar kürtölő fát szállító nyerges vontató, kanyar fel, kanyar le, stb. Szép út volt, nagyon szép környezetben.

Útközben néhányszor megálltunk bámészkodni, fotózni, majd elértük a Tara kanyont átívelő hidat. Jól megnéztük, áthajtottunk rajta, és fotózás közben egy darabig csodáltuk a raftingosokat. Hiába volt mindenfelé rafting lehetőség, egy napot azért sajnáltunk rászánni az akcióra. Majd legközelebb.

A Durmitor fennsíkon megálltunk egy út menti parasztháznál, ami egyben a helyi kocsma is lehetett.

A helyi specialitást a kocsma mögötti pajtában nyílt tűzön sütötte a barátságos kocsmáros néni. Ejtőztünk egy darabig a 2000 méter feletti magasságban haraphatóan hideg tiszta levegőben forrón tűző napfényben. A jó bőrben lévő házőrző már az érkezésünkkor farkcsóválva örült, mert tudta, a vendég után neki is leesik valami. A kocsma mögötti gazdaságban tehenek, disznók, szárnyasok jelezték egymásnak az idegenek jelenlétét. A kiscsibék a motorom gumijáról csipegették az útközben összegyűjtött tehénlepény maradékát.

Miközben sült az ebédünk, a kocsmáros néni végezte a házkörüli mindennapos teendőit, etette az állatokat, kiakasztotta a mosott ruhát, és közben időnként nálunk is érdeklődött, hogy még miben lehetne segítségünkre. Nekem nagyon tetszett az egész szituáció. Igazán remekül éreztem magam. Sült húst kaptunk finom hegyvidéki növényekből összeállított salátával, házilag készített sajttal, friss ropogós kenyérrel. Jól belaktunk az asztalként szolgáló hatalmas fatuskó tetején. Ez az emlék jobban belém vésődött mint a gyönyörű tengerparti táj. A finom ebéd után bizony jó darabig nehezemre esett ébren maradni a szerpentineken motorozva.

Egy darabig még bolyongtunk a fennsík útjain. Szerencsénk volt, mert a jó időnek köszönhetően nem csak az orrunkig láttunk a gyakran ködös fennsíkon, és megcsodálhattuk a pazar környezetet.

A Durmitor volt az utolsó Montenegrói állomásunk. Most már hazafelé tartunk. Niksic felé vettük az irányt, majd onnan Vilusi felé motoroztunk a Montenegró, és Bosznia közötti déli határátkelőhöz. Ezt az útvonalat három nappal ezelőtt egyszer már végigjártuk, ennek ellenére útközben azért még készítettünk pár fotót. Nem mondom azt, hogy utunk legszebb szakasza, de ha választanom kellene, a változatosan pazar táj okán ezt választanám. A megváltozott fényviszonyoknak köszönhetően, most egy kicsit megint más arcát mutatta az út menti festői környezet.

Bosznia Hercegovina

A már szokásos gyors, és problémamentes határátlépést követően Mostar felé motoroztunk. Az útmentén egy tóparton Bileca közelében a Vidikovac Hotelban szálltunk meg. A készséges magyarul is beszélő tulajdonosnő megnyugtató módon, a mocikat a raktárba zárta.

A hetedik nap (péntek) reggelén, Mostar felé menet útba akartuk ejteni a híres Blagaj-i sziklafolyót. Eltévedtünk.

A szétázott GPS nem először bolondult meg az út során. Egy fennsíkon az egyre rosszabb, teljesen elkeskenyedő úton betévedtünk egy elhagyatott szétlőtt falucskába.

Sehol egy lélek. Az évek óta magányos helyen a gaz már mindent felvert, a gyümölcsösök, kertek elvadultak. A házak teteje beomlott, oldaluk részben kidőlve, és a megmaradt falakat is kezdte visszahódítani a vad növényzet.

A szűk utcácskákban, hol a gyomok még nem tudták eltakarni, ott hevertek az üres korrodált töltényhüvelyek. Hátborzongató, nyomasztó érzésem volt. Beindult a fantáziám. Szinte láttam mi történhetett.

Nem szerettem volna ott lenni azon a hajnalon, amikor a „hős” támadók érkeztek. Úgy tűnik, nem maradt ott utánuk se tyúk, se disznó, se tehénke, se ember se kicsi se nagy. Sajnos Boszniában még most is sok felé láthatóak kiégett, golyónyomoktól sebhelyes magányos, vagy épp takaros települések központjában álló házak. Az ember még önmagára is, a legveszélyesebb vadállat.

Sokat nem nézelődtünk, inkább csak gyorsan megfordultunk, és elhagytuk a hajdan ott élt emberek szomorú emlékét hirdető romokat.

Eljutottunk Blagaj-ba ahol a hegy lábánál a sziklabarlangból mindjárt bővizű folyóként tör elő az áradat. Kár hogy a barlang környezetét az odatelepült vendéglátóhelyek, és emléktárgy üzletek, bódék,  már szinte eltakarják, és jóformán megközelíthetetlenné teszik.

Készítettünk néhány szép felvételt, megcsodáltuk a kis vízi világot, és a cserép helyett  laposkővel borított régi háztetőket, majd továbbálltunk.

Következő kitérőnk még Mostar előtt a Medjugorje-i zarándokhely volt. A városka feletti hegyekben jelent meg néhány pásztorgyerek előtt a Szent Szűz. Egész Európa nyugdíjasai jelene vannak itt. Hatalmas, egymást érő áradatban buszokkal érkeznek a csoportok nem kis forgalmi káoszt okozva a közlekedésben. A helyiek jól tűrik, mert tudják, hogy ebből élnek. Hatalmas új templomot is építettek a városka főterén. Szálláshelyekkel beépült nagy telkeket birtokolnak a különböző országok vallási közösségei, ahol a folyamatos zarándokáradat elszállásolását és lelki épülését biztosítják.

Kegytárgy árusok megtalálhatóak ott minden mennyiségben. Az én lelkemben az egész, egy jól szervezett nagyüzem benyomását keltette. A meredek hegyet, ahol a jelenés történt, hosszú sorokban mászták meg az idős zarándokok. Mi kihagytuk a lehetőséget, és tovább álltunk.

Elértük Mostart. A híres város három vallás találkozópontja.

Jó példája annak, hogy a normális emberek a különböző vallások, nézetek, gyökerek, és szokások ellenére jól megférnek egymással.

Végigballagtunk az árusokkal teletűzdelt óvároson.

Kíváncsiak voltunk az Öreg Hídra, amit még a török pasa építésze tervezett, és épített a törökök Mostárban eltöltött csekély 500 évig tartó uralma idején. Az 500 év török hódoltság mély nyomot hagyott az óváros építészetén, ami az országban sok helyen látható, és ma is használatban lévő minareteken, valamint a határozottan jelen lévő iszlámon is meglátszik. Ugyan így nyomot hagyott a délszláv belháború is az óváros néhány még nem renovált, régi épületén, ahol a golyónyomok, beomlott tetők, és falak hirdetik az örök emberi állatot. És ebben bizony sem felekezeti, sem nemzeti hovatartozás, de még a bőrszín sem különböztet meg bennünket.

Az Öreg Híd kissé csalódást okozott. A képek alapján valami nagyobbra számítottam. Azért kicsiben, kis gyaloghídként is szép.

Az alatta akkor éppen csak csobogó Neretva kellemesen büdöskés a bele folyó szennyvíztől, viszont szépen díszítik a benne úszkáló reklámszatyrok, és palackok. Mivel az árak okán megtehettük, közvetlenül a híd melletti étteremben kajáltunk, és szívtuk a bódító illatot. A tavaszi áradat majd elmossa a szennyet. Néhány év alatt rendbe teszik a környezetet, és akkor már nem hiszem, hogy olcsón ebédelünk a híd melletti étteremben.

A hazaúton Jablanica környékén egy parkolóban  a motorok gumiit ellenőrizve, Andris motorjának vadi új hátsó köpenyében valami kissé kikandikált. Fogót szedtem elő, és kihúztunk egy méretes szeget. Szerencsére ferdén ment a gumiba, és a szövetet még nem bökte át.

Hihetetlen hogy egy ekkora tövig bent lévő szeget defekt nélkül meg lehet úszni. A további úton jó darabig sűrűn ellenőriztük a sérült hátsó gumit.

Két éve Romániában fél napunk ment rá a gumijavításra. Akkor is Andris járt pórul, szintén egy vadonat új hátsóköpennyel. A lyuk hatalmas volt. A sérült részt körbetekertük a felnin keresztül egy teljes tekercs szigetelőszalaggal, majd felfújtuk a gumit a gumijavító spray-vel. Hihetetlen, de eltömítette, és simán elmentünk vele a gumisig. A lyuk akkora volt, hogy a saját felelőségünkre egymás mellé két „snúrt” kellett belehúzni. A duplasnúrral javított gumi akkor is kibírta hazáig, és Andris addig használta, míg a futófelület teljesen el nem kopott.

A Romániában történtekből tanulva, most is volt nálunk két gumijavító spray, sőt egy snúros gumijavító, egy hagyományos gumiragasztó készlet, két gumibelső, szerelővasak, és a kerekek kiszereléséhez szükséges kulcsok. Amilyen helyekre bemerészkedtünk, így utólag is indokoltnak tartom, hogy ennyi látszólag felesleges felszerelést cipeltünk.

Az éjszaka közepén egy nevesincs helyen találtunk szállást az út mentén. Egy kiskocsma felett vettünk ki szobát. A mocik a kocsma mögötti javítóműhelybe lettek bezárva.

Lefekvés előtt még ittunk egy sört a söntésben, aztán csak küldte a söröket valaki. Kiderült ő a tulaj srác apja. Elkezdtünk beszélgetni. Az úr tele volt a háborúban szerzett hosszú vágott sebhelyekkel. A szerbek oldalán harcolt, ő volt a helyi ezredes. A saját kocsmája egyik asztalán, érzéstelenítő nélkül, a sebekbe és szájába alkoholt locsolva műtötte meg doktor barátja. Az alkoholos üvegek most is ott vannak a kocsma söntés feletti polcán. Két fiát vesztette el a háborúban. Az ezredes nagy vadász. A kocsma falai tele vannak trófeákkal. Invitált bennünket, hogy másnap reggel menjünk fel a hegyi kunyhójába, és vadásszunk farkasra. Nem akarta megérteni, hogy nincs időnk, haza kell mennünk, vár a munka. Ad ő nekünk munkát, ha kell, hiszen a fél környék neki dolgozik. Éjjel fél három volt mire ágyba kerültünk. Korán reggel alig alvás után, teljes motoros gúnyában, a csomagjainkkal a kézben mentünk le a söntésbe és kértük a motorjainkat. Gyorsan felpakoltunk, bevágtuk az  időközben elkészült rántottát, fizettünk, és viharosan távoztunk. Szerencsére az ezredes nem volt jelen, és így megúsztuk a további mentegetőzést a farkasvadászat visszautasításával kapcsolatban.

Nyolcadik nap (szombat).  Hazafelé szinte ugyanazon az útvonalon haladtunk, mint érkezésünkkor. Néha még megálltunk egy-egy érdekesebb helyen, de alapvetően már siettünk haza.

A Vrbas folyó völgyében forgalmi dugó keletkezett az éppen folyó Banja Luka-i Rafting Világbajnokság miatt. A forgalmi dugó motorosként nem igazán okozott nehézséget, de azért megálltunk egy időre a versenyt nézni.

Átléptük a Bosnyák-Horváth határt. Gradiska-tól Barcsig keresztben átvágtunk a horvát szakaszon. A Barcsi belépés előtt a határon még elköltöttük a maradék Horvát Kuna-t. Kaptunk érte három gyenge jégkrémet.

Miközben majszolgattuk, Andris megint talált valamit, de most az első gumijában. Egy éles cápafog formájú pattintott kőszilánk igyekezett defektet okozni. Megint megúsztuk. Lehet, hogy jót tett a Medjugorje-i zarándokút?

A határátlépés után Barcstól egyenesem hazamotoroztunk. Nem sokkal este hat után épen, egészségesen otthon voltunk Keszthelyen. Életem párja meleg kajával várt bennünket. A finom vacsora és élménybeszámoló után Andris is haza indult.

Jó kis túra  volt. Lehetett volna hosszabb is, de valamikor pénzt is kell keresnünk. Megtettünk több mint 2300 kilométert. Hat problémamentes határátlépésünk volt. Mindkét országban elfogadták az EURO-t, és szinte mindenütt fizethettünk bankkártyával. A helyiek udvariasak voltak, és az az érzésem, minket Magyarokat, egy kissé jobban kedvelnek, mint a többi turistát. Sok szép emlékkel gazdagodtunk. Voltak nehéz pillanatok is, de mindet megoldottuk. Volt a túra során eső, napsütés, kellemes motoros idő, és hat fok körüli hőmérséklet is a hegyekben. Szép és érdekes helyeken jártuk. Az esőruhámat, és a szétszakadt sátramat kivéve a felszerelés, és a mocik a szokott módon jól vizsgáztak. Aligha fért volna több nyolc napba.

(További képek a túráról a http://myriders.atw.hu/ oldalon.)

Levi